Lehet, hogy hihetetlen, ma meg már egyenesen elképzelhetetlen, de januárban még számtalan cég NEM adott távoli hozzáférést a rendszereihez. Mert aki nem látszik, az veszélyes. Én is egy ilyennek dolgozom. Aztán tavasszal egyik hétről a másikra minden megváltozott.

Sütött a nap, kellemesen meleg volt. 15 év után először az ötféle tokenauthentikációsvépéen akadályt leküzdve végre a saját laptopomon jelent meg a benti 17″-os monitorom szegényes tartalma. Fő a biztonság, illetve nagy az öröm, hogy azért van munka és nem köszönték meg a részvételt azonnal.

Arra számítottam, hogy a munkatársaim és én is majd kevesebbet fogunk dolgozni. 

Kevesebb lesz a stressz és nagyobb a boldogság, hiszen az introvertált programozók komfortzónáját a számítógép teljesen kitölti. Nincsenek emberek, nem áramlik a konyha (vagy rosszabb esetben a szomszéd asztal) felől az ételszag és ami talán a legjobb az egészben, hogy kimarad a kétszer egy óra közelharc az utakon vagy a buszon.

Még fürödni sem kell. Nem kell a sok pénzt elkölteni a rossz menzán. Felöltözni sem kell, jó a pizsi meg a maci. Egész nap a gép előtt, az a zene szól amit te szeretsz és fel sem állsz egész nap.

Egy hét után azért kezdtek történni a dolgok. Szúró fájdalom a szék és teközted (igazából benned), beállt gerinc és nyak (mégsem fekhetek), esti és hétvégi munka (hiszen gépnél vagy) és rájöttem, hogy az egyhangú étrenden a pizzarendelés sem segít (és olcsóbbnak sem olcsóbb).

Ha nem egy meetingről-meetingre járogató főnök/projektvezető/mindenhol ottvagyok munkásember vagy, hanem a programozók, fejlesztők kenyerét eszed, akkor nagyon könnyen elszalad úgy 10 óra a gép előtt, hogy csak egyszer álltál fel megmelegíteni a bolonyait a mikróban, az sem volt több húsz percnél, meg főztél kettő kávét. Vagy hármat, mindegy is.

Azért mégsem volt olyan rossz lemenni a menzára, mindig gond nélkül összehoztunk egy egyórás ebédidőt, plusz a kávé. Esetleg kiszaladunk a pólusba. A személyes meetingek sem olyan rosszak, mert többféleképpen tudsz ülni és nem figyelni. Azért jó néha elsütni egy-egy fárasztó viccet is csak úgy random és látni az arcokat, hogy hogyan szenvednek a többiek.

Én azt mondanám, nem volt jó ez a 15 év, de ugyanígy nem jó ez a heti öt nap 8-10 óra magányos görnyedés sem. Én valahol középen húznám meg a határt, ha megkérdeznének. 

3-2, vagy 2-3, ilyesmi, nézzen így ki egy hét.