Mindig így van ez?

Abban talán megállapodhatunk, hogy a szituáció mindenképpen kínos. 

Az addig egymásra (legalábbis a felszínen) mosolygó, hangos hellóval köszönő és közösen kávézgató, a szent nyereségért vállvetve küzdő főnök és beosztott szinte egyik napról a másikra minden kapcsolatot megszakít.

Nézzük meg, mi történik, ha a munkaadó szakít, azaz egy esős őszi napon megköszöni a részvételt az addig mit sem sejtő munkavállalónak. Az okok persze sokfélék lehetnek és azt gondolom, ennek megfelelően kellene eljárni. Ami biztos, hogy vagy már nincs szükség az illető munkájára, tehát financiális ok van a háttérben, vagy szükség lenne, de a munkásember nagyon kihúzta a gyufát.

Az előbbi esetben nincs meg az az érzelmi töltet, ami megnehezítené a felnőtt emberek módjára történő viselkedést, ezért az lenne a helyes, ha a legőszintébben és a legtámogatóbb módon engedné a munkaerőpiac rögös útjára az addig jómunkásemberként helyt álló kollégát az ügyvezető.

Ugyanakkor a munkavállaló felelőssége, hogy ne gondolkodjon úgy, mint a történetben a pulyka, aki minden reggel, napról-napra megkapta a gazdától a takarmányt és azt gondolja, ez örökké így lesz, mígnem aztán eljött a hálaadás napja… Azaz képezze magát, tanuljon és építsen kapcsolatokat, még ha jól is érzi magát a baromfiudvarban.

No de mi a helyzet azzal, amikor valakit ki kellene rúgni? Sok vezető elbukja ezt a próbatételt és nem meri megtenni, mert a helyzet azért nem is olyan rossz, minek a balhé és ki fogja elvégezni azt a munkát, amit a gyufát kihúzó illető csinál? Pedig a vezető attól vezető, azért nagyobb a fizetése és céges az autója, hogy a kellemetlen beszélgetéseket is felvállalja. Legalábbis így kellene legyen.